A társfüggőség álarcai

A függőséget, ahogyan más diszfunkciókat, nem mindig könnyű felismerni sem magunkban, sem másokban. Ha kötődésről van szó, sokféle, boldogtalansághoz vezető út létezik, ahogyan ez már Tolsztojnak is feltűnt: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – kezdi az Anna Kareninát ezzel a hatásos felütéssel. Többnyire egyik fél számára sem egyértelmű, hogyha egy kapcsolat a kodependencia (vagy bármilyen más, kötődési nehézség) nyomait hordozza, ahogyan ezt a következő, olvasói levél is illusztrálja, melyet a szerző engedélyével közlünk.

K.-val egy társasági eseményen találkoztunk. Valahogy egymás mellé kerültünk az asztalnál, és ő elkezdte lökni a sódert. Néhány perc alatt elmesélte az életét, és közben nekem is feltett néhány kérdést. Akkor még nem éreztem a vonzalmat, nem gondoltam, hogy dolgunk lenne, – úgy tűnt, vele ellentétben. Mert ő valahogyan rámkattant, és nyomulni kezdett. A következő napokban naponta többször írt, mindenféle szépeket, hogy milyen különleges vagyok, meg, hogy belém szeretett, stb., stb. Nem mondom, hogy nem esett jól a figyelem, a dicséret, de lehettem volna gyanakvóbb. Órákat cseteltünk, és kezdtem elhinni, hogy talán tényleg lelki társak vagyunk…hogy tényleg összeillünk. Vonzani kezdett az elszántsága, a lelkesedése.

A köveketkező héten találkoztunk, nevettünk, és valami átfordult bennem. Gyorsan össze is jöttünk. Ő sürgette az eseményeket, én pedig nem tudtam ellenállni, pedig egy halk hangocska végig azt suttogta bennem, hogy vigyázzak…Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, mégis félretettem az óvatosságomat, és fejest ugrottam a kapcsolatba, mert nagyon vágytam a romantikára. Vágytam arra, hogy szeressenek – talán túlságosan is. Azt hiszem, elkezdtem feladni magam azért, hogy megfeleljek neki. Nem tudom, miért indult be bennem ez a reflex.

Két hét után felmerült, hogy költözzünk össze. A jövőt tervezgettük, én pedig a saját vágyaimat láttam megvalósulni. Ostobaság volt, naivitás, tudom, de utólag könnyű okosnak lenni. Egy hónap múlva már szinte együtt laktunk, a második hónapra meg már majdnem úgy éltünk, mint a házasok.

banter-snaps-39061-unsplash

Azonban egyre inkább feltűnt, hogy valami mégis hiányzik: az idő, amit a kapcsolat megalapozására kellett volna szánnunk. Mintha átugrottunk volna egy fejezetet. Hiányzott a közelség, hiányoztak a közös, meditatív pillanatok, a sokatmondó összenézések, szóval az a közös tér, amiben meg lehet pihenni, amiben lehet csak úgy ülni egymás mellett szótlanul. Érezni a másik embert, és tudni, hogy szeret…Hiányoztak a spontán ölelések, szerelmes pillantások, kedves szavak…Én mégis mindig igyekeztem a kedvében járni, alkalmazkodtam, megtettem mindent, hogy működjön a kapcsolat. Ő pedig egyre többször kezdett bántó megjegyzéseket a fejemhez vágni.

A második hónap végén kezdtem észrevenni, hogy rohamosan csökken a lelkesedése. Amikor próbáltam erről beszélni, visszapattintotta hozzám a labdát, hogy miért nem elég nekem mindaz, amit ő tesz, és hogy miért nem bízom magamban. Hát valóban, egyre kevésbé éreztem jól magam a bőrömben, de bíztam benne, hogy átlendülünk ezen a „válságon”. Aztán láttam rajta, hogy egyre inkább idegesítem. Elkezdett belekötni a dolgokba, már semmi sem tetszett neki, amit csinálok, ahogy csinálom. Az idegesítette, aki vagyok.

Két hét telt így el, majd egyszercsak minden átmenet nélkül közölte, hogy véget vet a kapcsolatunknak. Én pedig tulajdonképpen meg sem lepődtem. Visszagondolva nem ez volt az első, ehhez hasonló eset a kapcsolataim sorában, de talán ez volt a legszélsőségesebb. Tudom, hogy a szerelem kicsit ilyen. Az ember illúziókat táplál, melyek elmúlnak. Hogy ez mindig benne van a pakliban. Elmúlik a köd, meg a villamosság, és amikor az ember a maga csupasz, esendő valójában látja a másikat, akkor már nem annyira tetszik neki. Akkor már nem az a vonzó valaki, amivé a projekciók tették. De hát mindez csak fejtegetés. Nem akarom pusztán őt hibáztatni, nyilván én is beletettem a saját részem..mégis, így visszagondolva K.-nál valahogy úgy éreztem, mintha a saját világába lenne bezárva, és a történetet teljes egészében magában, szinte tőlem függetlenül játszaná le. Nem tudom, egyáltalán meg akart-e ismerni engem, de én azt hiszem, nem. Nem is biztos, hogy szándékosan viselkedett úgy, ahogy. Csak mintha neki a saját színháza lett volna érdekes, nem én. Mégis én voltam az, aki valamiért belement a játékba. Tudni szeretném, hogy miért.”

anthony-tran-677896-unsplash

 

Szorongás, elkerülés, és az a bizonyos „függőség” – gyakran ezek állnak az útjába annak, hogy ki tudjunk teljesedni, el tudjunk mélyülni a kapcsolatainkban. A függőség ebből a szempontból szintén nem más, mint elkerülés: az intimitás, a valódi kapcsolat, a mély érzelmek elkerülése, melyeknek vállalásához saját identitásunk, önbizalmunk megőrzésére volna szükségünk. A társfüggő épp ezeknek az erőforrásoknak hiányától szenved, ahogyan bizonyos szempontból a párja is.

A függőség fenntartásához ugyanis két ember kell, akik mindketten valamiért bele tudnak helyezkedni egy ilyen típusú kötelékbe. A „függőség”, mely az érzelmek, pontosabban az érzelmi űr helyére lép, mindkét oldalon jelen van, ahogy adott esetben a hatalmi játszma, vagy a személyiségzavar és az elégtelenségérzés nyomai is mindkét oldalon tetten érhetők.

Darlene Lancer, terapeuta megfigyelte, hogyan találnak egymásra a társfüggők és a nárcisztikusok. Plasztikusan foglalja össze az egészséges és a (gyakran a nárcizmushoz kötődő) kodependens szerelem dinamikáját, mely utóbbinak példáját a fentiekben is láthattuk, és melynek gyakran része a másik ember idealizálása majd leértékelése.

Kodependens szerelem Egészséges szerelem
Erőteljes vonzalom és szorongás Barátság alakul, elkezdjük magunkat jól érezni a másik emberrel
Idealizálás, a különbségek letagadása Egymás megismerése
Szerelembe esés, „elköteleződés” A különbségek elfogadása, vagy a kapcsolat befejezése
Megismerni egymást Fokozatosan növekszik a szeretet
Kiábrándulás Elköteleződés
Romantikus ábrándok a szerelemről Mélyül a szerelem és az elköteleződés
Kísérlet a partner megváltoztatására Tanulás a különbségekből
Sértődés, megbántottság Támogatás, szeretet

Persze, mint minden elmélet, ez is pusztán egy séma, melynek változatos megnyilvánulási formái lehetnek. A jó hír, hogy amint meglátjuk önmagunkat, a saját szerepünket, ki tudunk lépni a meghatározó minták körforgásából, és átalakíthatjuk a viszonyainkat működtető erőket.

A családállítás segíthet abban, hogy az ember felismerje vonzalmainak hátterét, rálásson káros viselkedésmintáira, és kitörjön a rosszul működő kapcsolatok mókuskerekéből. Várlak szeretettel, ha úgy érzed, megérett az idő a változásra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.