„Magyarság”

Manapság sokmindenre használják azt a szót, hogy „magyarság”, és sokféleképpen élnek vissza vele. Kevés ingoványosabb terep és érzékenyebb, mi több, gyanúsabb téma van ennél. Mielőtt az ember beszélni kezdene róla, le kell szögeznie, hogy nem tartozik semmilyen körhöz, csoporthoz, párthoz, társasághoz, szellemi vonulathoz. Leszámítva talán magát a magyarságot. De vajon mit jelentene a „magyarság”, ha kiemelnénk a politikai, esetleg üzleti szándékok és a félreértett hagyományőrzés asszociációs mezejéből? Hogyha lefejtenénk róla az idők során rárakódott terheket, amelyeket nem kellene vinnie?

László Gyula: Emese - Kép forrása: wikipedig.org
László Gyula: Emese – Kép forrása: wikipedig.org

15 éves koromban Dániában jártunk cserevakáción, és egyéb dolgok mellett feltűnt, hogy amerre a szem ellát, minden tele van dán zászlóval. Dán zászló lengedezik a házakon, és dán zászlók virítanak a szuvenírboltban. Dán zászló van az esernyőn, és dán zászlót mintáz a sütemény. – Talán ez egy kicsit túlzás – gondoltam, pedig ez a zászlólengető öntudat akkor, ott egyáltalán nem tűnt cikinek vagy offenzívnek (nem néztem utána a történelmi háttérnek, stb., csak az érzéseimre hagyatkoztam). Mindenesetre feltűnt, és megemlítettem a jelenséget egy osztálytársamnak. Azt mondtam neki, furcsa nekem ez a nemzeti öntudat, én ezt sosem éreztem a „hazámmal” kapcsolatban. Ő döbbenten, szinte megrovóan nézett rám, és azt kérdezte, hogy mondhatok ilyet. – Miért, te érzed? – kérdeztem, mire azt felelte, hogy ez alap. Aztán ennyiben maradtunk. Hát nálam ez sosem volt alap. Nem igazán tudtam, mi fán terem a „magyarság”, még ha magamba is szívtam mindazt, amit a mitológiából, a történelemből lehet. Sosem éreztem azt, hogy különösebb dolgom lenne ezzel az egésszel, bár mi tagadás időről-időre megérintett valami az „ősi lélekből”, a „szellemiségből” a nyelven keresztül. Nem volt kevés persze, amit ez az érzés adott, de ebben ki is merült az, hogy hogyan is érzem én magyarnak magam.

Aztán jött a családállítás. Ahogy szép lassan haladtunk az őseim sorában egyre távolabb és távolabb, kikristályosult az érzés, hogy létezik egy ilyen szellemi tér, hogy magyarság. Létezik egyfajta „magyar hagyomány”, ami az ősök folytonosságában nyilvánul meg. A történelem folytonosságában, melyet újra meg lehet találni a törések, szakadások, sebek begyógyításán keresztül. Szerintem nem árt, ha tisztában vagyunk ezzel a szellemi térrel ahhoz, hogy bármit is kezdjünk magunkkal. Ezt a teret lehet tisztelni, és lehet belőle erőt, inspirációt meríteni. Viszont nem lehet kisajátítani, és nem érdemes kirekesztésre használni. Ez a tér a rendelkezésünkre áll. Ez a hagyomány élő és hozzáférhető az intuíción, az ősökhöz való kapcsolódáson keresztül. És hogy mégis miért érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni? Azért, mert minél tovább tekintünk az őseink sorában, annál nagyobb erőt és hitet tudunk meríteni. Annál tisztábban rajzolódnak ki az erőforrások, amelyekre nem kis szükségünk van egyéni és kollektív szinten is. A család- és nemzetállításokból mindig az derül ki, hogy az őseink tovább tudnák adni cselekvő-, támogató, megtartó erejüket, hogyha engednénk. Azért, hogy megtegyük mindazt, ami tőlünk telik – mindazt, amit csak mi tudunk beteljesíteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.