Mi történik az áldozatok utódaival?

A 20. század tragikus történései, a háborúk, a népirtások, a politikai elnyomás sok családrendszer életében hagytak olyan maradandó érzésvilágot, mely az utódok életében a mai napig megmutatkozhat. A korábban tettes- és áldozatszerepbe kerülők leszármazottai egyaránt érintettek abban, hogy mit is kezdenek ezekkel a történetekkel. Mivel a traumák nem tűnnek el nyomtalanul, az embernek általában két választása van: vagy hagyja, hogy ezek a tudattalan minták irányítsák az életét, vagy valamilyen módon feltárja és tudatosítja őket, ily módon felszabadulva a hatásuk alól.

Ahogyan Szondi Lipót megfogalmazta:

A saját családomban már egész fiatalon láttam, hogy a választást gyakran a család, vagyis az öröklődés irányítja, és ez a választás alakítja a sorsot. Korán tudatosodott bennem, hogy minden élőlény közül egyedül az ember képes a család által előírt sorsát tudatossá tenni. Éppen ebben áll az emberi méltóság. Ám az emberi lét nagy terhét cipeljük azáltal, hogy magunkra kell vennünk azt a feladatot, hogy a lehetséges, családtól és öröklődéstől függő sorslehetőségek közül válasszunk, és ezzel áthidaljuk, esetleg megoldjuk a sorsban lévő szabadság és kényszer közötti ellentéteket”.

A Szondi-teszt egyik képe
A Szondi-teszt egyik képe

Az áldozati minta

Ami a trauma hatását illeti: az áldozati minta megjelenhet az ember életében sorsismétlés formájában. Ha valamelyik ősét bántalmazták, igazságtalanság érte, ő hasonló helyzetekbe fog belekeveredni, esetleg nem feltétlenül fizikai, hanem lelki síkon, például úgy, hogy nem veszi észre, ha kihasználják. Megjelenhet emellett másfajta szolidaritás formájában, úgy is, hogy bár az ember nem válik áldozattá, mégsem meri teljes egészében vállalni a saját erejét, nem mer élni a lehetőségeivel, nehogy neki jobban alakuljon az élete, mint annak az ősnek, akinek nem voltak lehetőségei. Ilyenkor az ember lemond dolgokról, elkerül bizonyos helyzeteket, és nem engedi meg magának a kibontakozást.

Ha fel akarunk számolni egy ilyen működésmódot, a legjobb, amit tehetünk, hogy tisztelettel gondolunk a tragikus sorsú ős életére, erejére, és tudomásul vesszük, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk érte, más módon nem segíthetünk rajta.

A probléma azonban többnyire abból származik, amiről nem tudunk.

Vagyis azok az ősök és azok a történetek hatnak a leginkább, akiket és amelyeket a család elfelejtett. Akikről nem beszélnek, akikről nem lehet tudni. A családállítás ezeknek a láthatatlan történeteknek és láthatatlan kötelékeknek a feltárásában segíthet.

Gyermekkori szexuális abúzus túlélője - "Nem az én titkom, hanem a tiéd."
Gyermekkori szexuális abúzus túlélője – “Nem az én titkom, hanem a tiéd.”

A tudattalan nyelvei

A pszichiáterek közül elsőként Szondi Lipót figyelte meg a 20. század elején azt a jelenséget, hogy az ősök traumái hogyan jelennek meg az utódok életében. Mint Sorsanalízis és önvallomás című művében írja, ezek az események visszaköszönhetnek az ember legfontosabb döntéseiben, abban, ahogyan munkát, lakhelyet vagy társat választ. Szondi ezeket a választásokat a tünetekkel és a szimbólumokkal együtt a tudattalan nyelvének nevezte.

A terápia mellett így a művészet mint a szimbólumok életre keltője szintén a gyógyulás eszközévé válhat, olyan formává, melyen keresztül ezek az ősi történetek manifesztálódhatnak, megélhetővé válnak és tudatosulhatnak, ezáltal feloldást nyernek. Vagyis, ha sikerül megtalálnunk a megfelelő keretet annak megéléséhez, ami a személyes és a családi tudattalanban dolgozik, ezzel talán megelőzhetjük, hogy a traumák a sorsfordító döntéseinken keresztül hassanak az életünkre. 

A művészet mint válasz a traumára

Szondi azt is megfigyeli, hogy az ősök sorsa olykor spontán felbukkan a műalkotásokban, és erre Dosztojevszkijt hozza fel példának. Úgy véli, Dosztojevszkij azért tudta a gyilkosok és szentek (Zoszima sztarec) lelkivilágát ábrázolni, mert a gyilkost és a szentet is magában hordozta rejtett családi örökségében. Valószínűleg ő maga is latens gyilkos és szent volt. Ezeket a latens gyilkosokat-szenteket vetítette ki tudattalanul hőseinek lelkébe”. Szondi ezt a feltevését életrajzi tényekkel is megtámogatta, és utánajárt, hogy az író ősei között valóban jellemző volt a gyilkosság és a papi pálya is.

 

Dosztojevszkij Vaszilij Perov festményén
Dosztojevszkij Vaszilij Perov festményén

 

A nagymama sorsának indái

Mindaz arról jutott eszembe, hogy a minap találkoztam Sarah Anne Johnson fotóművész történetével, akinek nagymamája 1956-ban a CIA kanadai emberkísérletének esett áldozatul. Velma Orlikow szülés utáni depressziójára keresett gyógyírt a montreáli Allan Memorial Institute nevű pszichiátrián, ami ezután következett, az azonban maga volt a rémálom. Orlikow három éven keresztül járkált a pszichiátriára, miközben a személyisége alapvetően megváltozott. Egyike volt annak a több száz páciensnek, akin az ’50-es, ’60-as években itt kísérleteztek. Napi több elektrosokkal, mesterséges kómával és hatalmas dózis LSD-vel rombolták le a mit sem sejtő betegek személyiségét, hogy azután különféle negatív és pozitív hangüzenetekkel bombázzák őket, akár több százezer alkalommal.

Johnson műalkotásaiban ugyan tudatosan nyúl ehhez az anyaghoz és nagymamája kórházi éveihez, műve mégis plasztikusan mutatja meg azt a belső, láthatatlan hatást, amelyet egy-egy trauma az utódokra gyakorol: ahogyan a nagymama maszkját a tarkójára rögzíti, a teste hátuljára, vagyis abba a tartományba, mely a történet ismerete ellenére mégiscsak kívül esik a látóterén, vagy ahogy egy 2009-ben készült festményén a nagymama kezei venyigékben folytatódnak, melyek körbefonják a gyerekeket. Érdemes megfigyelni Johnson interpretációját a képről: „Ezek az indák, ezek csak tények. Mindez egyáltalán nem rossz“. A lélekben nincs ítélet, csak szolidaritás. Többek között ez okozza azt, hogy úgy egyébként az ember sokáig képes benne maradni olyan helyzetekben, melyek a személyiség síkján nyomasztóak. 

Johnson azonban a művészet eszközével igyekszik feldolgozni a történetet, hogy erőforrást kovácsoljon belőle. Ahogyan megfogalmazza, éppen ez tanította meg a családját arra, hogy kiálljon mindazért, ami fontos. Az eredmény “felkavaró, emlékezetes, és magában hordja a gyógyulás lehetőségét”. 

 

Képek forrása:

 

SHTTEFAN/unsplash.com

Friedrich Scholz/wikipedia.org

Jen Theodore/unsplash.com

Google Cultural Institue/wikipedia.org

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.